Aszódon született vagy itt hunyt el
ASZÓD Juda (Judah ben Israel Aszod)
(Aszód, 1796. – Dunaszerdahely, 1866. június 6.): rabbi, egyházi író.
Feltűnő tehetségű gyermekként már nyolcéves korában gyászbeszédet mondott szabómester apja temetésén, Aszódon. Tanulásának első állomásai Szécsény és Dunaszerdahely voltak, majd Nikolsburgba ment Benét Mordecháj, csurgói születésű morva főrabbi híres vallási iskolájába. Alig 18 évesen már ötven növendék tanítója és felügyelője volt a nikolsburgi jesivában. Hazatérve Dunaszerdahelyen telepedett le. 1826-ban ugyanitt dáján. 1831-től rabbi a Pozsony melletti Réte településen, 1835-től Szenicen, 1852-től pedig Dunaszerdahelyen, ahol híres jesivát működtetett. Haláláig köztiszteletnek és nagy népszerűségnek örvendett a keresztény lakosság körében is. A rabbinikus tudományok sokrétű művelőjeként számtalan kéziratot hagyott utódaira, de csupán a 884 kérdést és választ tartalmazó responsumai jelentek meg nyomtatásban. Sírja Dunaszerdahelyen található.
BIER, Heinrich
(Prága, 1882. november 1. – Aszód, 1934. július 27.): katonatiszt, pilóta, gyárigazgató.
A reáliskola alsó négy osztályát és a kadétiskolát Bécsben végezte. 1903-tól hadnagy az olmützi ulánusezredben. Rövidesen megszakította katonai szolgálatát és két éven át Mainzban ismerkedett az autógyártással. Bécsbe visszatérve elvégezte a katonai automobil kurzust, de érdeklődése 1907 táján az aviatika irányába fordult. 1909-ben újra megszakította katonai szolgálatát és Párizsba ment, ahol egy Demoiselle-repülőgépen megtanult repülni. 1910 novemberében a Párizsból magával hozott Blériot-gépen Bécsújhelyen letette a pilóta-vizsgát. Rövidesen több magassági és távolsági világrekordot állított fel. 1911-ben ő volt az első osztrák pilóta, aki hegyek és tenger fölött repült, s ő tette meg elsőként a Bécs–Budapest repülőutat is. A Voloska–Fiume tenger feletti repülés során lezuhant, s bár a gépe összetört, ő sértetlen maradt. Ugyanebben az évben részt vett a monarchia hadseregének a felderítőgépeket először tesztelő kaposvári hadgyakorlatán. 1912 nyarán újra lezuhant és súlyos lábtörést szenvedett. Lábadozásának időszakában a lipcsei Deutsche Flugzeug Werke (DFW) műszaki igazgatója volt. 1913-ban alapította meg a Magyar Lloyd Repülőgépgyár és Motorgyár Rt-t, ami 1914. május 1-én kezdte meg működését Aszódon. A Bier vezetésével működő gyár Közép-Európa egyik legmodernebb üzemének számított. Az itt legyártott első hadirepülőgéppel a III. Asperni Repülőversenyen négy magassági világcsúcsot állított fel. A gyárat, ami 1916–1917-ben jótékonysági céllal nagy sikerű repülőnapokat szervezett Aszódon, a trianoni döntés következtében le kellett szerelni. 1918-ban a Magyar Automobil Klub motorcsónak szekciójának egyik alapító tagja, majd az év végén létrehozta a Rex Lloyd Motorcsónakgyár Rt-t, s az általuk gyártott versenyhajókkal az 1920-as évek elején több dunai versenyen is részt vett. 1924-ben azonban eladta a gyárat, s korábbi vegyipari és papíripari érdekeltségeit is felszámolta. Elszegényedve halt meg, egy aszódi látogatás alkalmával.
BURGER Kálmán
(Aszód, 1929. október 19. – Budapest, 2000. június 8.): gyógyszerész, egyetemi tanár, akadémikus.
Elemi- és középiskoláit Aszódon végezte, majd 1954-ben a bp.-i Orvostudományi Egyetem Gyógyszerészeti Karán kitüntetéssel diplomázott. 1958-ban kandidátusi, 1966-ban az akadémiai doktori fokozatot szerzett. Tudományos kutatásai a koordinációs kémia és analitikai kémia határterületeire irányultak. 1968-tól tanszékvezető egyetemi tanár az ELTE, 1983-tól a JATE Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszékén. Vendégtanárként szervetlen kémiát és műszeres analízist oktatott Stuttgartban (1973), Norwich-ban (1977) és az Egyesült Államokbeli Princetonban (1981), ezenfelül számos nemzetközi konferencián vett részt világszerte. Az MTA 1990-ben levelező-, 1993-ban rendes tagjává választotta. Nemzetközi elismertségét jelzi, hogy 1994-ben a Accademia Peloritana dei Pericolanti levelező tagjává választotta. Tagja volt több hazai és nemzetközi szaklap szerkesztőbizottságának, valamint számos tudományos bizottságot vezetett. Publikációi m.-ul, angolul, oroszul és japánul jelentek meg. Kitüntetései: Schulek Elemér-emlékérem (1968), a pozsonyi Comenius Egyetem-díszérme (1984), Winkler Lajos-emlékérem (1985), Kazay Endre-emlékérem (1989), Széchenyi-díj (1995).
CHARPENTIER, Julie von (Podmaniczky Károlyné)
(Freiberg, 1777. március 16. – Aszód, 1811. szeptember 2.): Novalis múzsája
Julie apja a freibergi bányaakadémia professzora volt. Julie ennek a körülménynek köszönhetően ismerkedett meg Friedrich von Hardenberg-gel, irodalmi nevén Novalis-szal, aki 1797 végétől 1799 májusáig tanult az intézményben geológiát. Kapcsolatuk négy éven át tartott, egészen Novalis haláláig, s ezalatt az idő alatt Julie számos vers ihletője volt. Podmaniczky Károly, nem sokkal Novalis halála után érkezett Freibergbe, ahol megismerkedett Charpentier családdal. A melankolikus, Novalis emlékét ápoló Julie számára rokonszenvessé vált a magyar főúr, s Podmaniczky hamarosan megkérte Julie a kezét. Az esküvőt 1804 júliusában tartották, majd 1805-ben Nagyszebenbe költöztek. Julie romló egészségi állapota miatt, rövid idő múltán a Podmaniczkyak ősi fészkében, Aszódon telepedtek le. Podmaniczky feleségével gyakorta vendégeskedett az Aszód környéki kastélyokban, így Gödöllőn is. Julie kapcsolata nem szakadt meg szülőföldjével sem, ahová több ízben hazalátogatott. Julie Charpentier 1811-ben, gyermeke születésekor halt meg.
HEVESI (ered. Handler) Simon
(Aszód, 1868. március 22. – Budapest, 1943. február 1.): rabbi, hebraista, vallásfilozófus, költő.
Handler Márk aszódi rabbi fia. Az elemi iskolát Hevesen, a négy alsó gimnáziumot magánúton végezte el. Budapesten az Országos Rabbiképző Intézetben rabbi oklevelet szerzett (1894). A budapesti egyetemen filozófiai, művészettörténeti, történelmi, irodalomtörténeti és sémi nyelvészeti előadásokat hallgatott, 1892-ben bölcsészdoktorrá avatták. 1893–1895 között a jogot végzett Kassán. Rabbi Kassán (1894–1897), majd Lugoson (1897–1905). 1905-ben szentföldi tanulmányutat tett: meglátogatta Kairó, Alexandria és Jeruzsálem zsidó kolóniáit, Palesztina nevezetesebb helyeit. 1905-től a Pesti Izraelita Hitközség rabbija, 1927-től budapesti főrabbi. Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, az Izraelita Patronage Egyesület megalapítója, a Magyar Revíziós Liga igazgatósági tagja, az Országos Rabbitestület elnöke. Az Országos Rabbiképző Intézetben majd három évtizeden át homiletikát tanított, később vallásbölcseletet is. Élénk publicisztikai tevékenységet fejtett ki az izraelita felekezeti sajtó, különösen a Mult és Jövő, valamint az Egyenlőség hasábjain. Műfordításai és versei is megjelentek a Minervában és a Délvidéki Lapokban. 1923-tól a Magyar Zsidó Szemle szerkesztője.
KÓMÁR Gyula
(Aszód, 1904. március 5. – Budapest, 1968. október 24.): állatorvos, egyetemi tanár.
Elemi és középiskoláit (1916–1924) Aszódon végezte, majd a budapesti Állatorvosi Főiskolán szerzett diplomát (1928). A főiskola Sebészeti és Szemészeti Klinikáján tanársegéd (1928–1934). Közben doktorált (1929) és Bécsben, az állatorvosi sebészeti klinikán röntgenológiai tudását fejlesztette (1931). Gyomán járási állatorvos (1934–1937), Orosházán járási főállatorvos (1937–1944). A háború végén az aszódi katonai kórház sebésze (1944), majd 1945-től Csongrád vármegye főállatorvosa. 1948–1957 között az Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Kar Sebészeti és Szemészeti Tanszék és Klinika tanszékvezető egyetemi tanára. 1956 októberében az Állatorvosok Forradalmi Bizottságnak alelnöke volt, ezért a megtorlások idején egyetemi állásából eltávolították. Néhány hónapig Nyársapát tanyaközpont állatorvosa, majd 1958–1968 között a ceglédi állatkórház igazgatója, amit országos hírűvé fejlesztett. Publikációs tevékenysége kiemelkedő, nemzetközileg is elismert. Emlékét Aszódon utcanév, emléktábla és szobor is őrzi.
LÁNG (ered. Lang) Henrik
(Aszód, 1827. december 26. – Budapest, 1907. október 22.): katona, útleíró.
Német származású tímárcsaládba született, gyermekkorában Podmaniczky Frigyes→ játszópajtása volt. 1848 novemberében önként jelentkezett a Honvédségbe, a szabadságharcban tüzér tizedes. A bukás után Törökországba menekült, bejárta a Közel-Keletet és Észak-Afrikát, majd kivándorolt az USA-ba. 1857-ben visszatért Európába, Brémában várta az amnesztia híre. 1858-ban Aszódon volt és folytatásokban kiadta útleírását. 1860-ban visszatért New Yorkba. Az amerikai polgárháború kitörését követően őrmester (1862), főhadnagy (1864), majd százados (1865) az északiak 48. New York gyalogezredében. Túlélte a hírhedt andersonville-i fogolytábort. 1865-ös leszerelése után egy kis gyár igazgatója volt, majd 1875 áprilisában hazatért és a fővárosban telepedett le. Angol nyelvtanításból élt, nyelvkönyvet állított össze és előadásokat tartott. 1883–1900 között postamester volt Bp.-en. Élménybeszámolóit a Szépirodalmi Közlöny, a Vasárnapi Újság, a Hon és a Vadász- és Versenylap közölte.
MORZSA-MORHARDT Gyula
(Aszód, 1906. május 15. – ?, 1945. ?): szobrász.
Az elemit és a középiskolát (1918–1926) Aszódon végezte, majd a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt (1927–1933). Mesterei Bory Jenő és Karlovszky Bertalan. Kezdetben naturális, karakterisztikus fejeket, aktokat alkotott, majd portrészobrokat mintázott és faragott márványba. A Műcsarnokban (1928, 1932–1935), a Nemzeti Szalonban (1928, 1932) és a Műbarát kiállítóhelységében (1942) rendezett csoportos tárlatokon kiállított műveit az abszolút leegyszerűsítés, az anyagszerűség, a zárt, tömör formák jellemezték. Egyes alkotásain megfigyelhető az egyiptomi művészet hatása. A középiskolás korában készített, a diák Petőfit ábrázoló domborművének (1924) és Petőfi mellszobrának (1925) előzményei után, 1939-ben avatták fel az aszódi gimnázium udvarán álló egész alakos Petőfi szobrát, majd 1941-ben a Hősi emlékművét Aszód főtéren. Harmadik, kisgyermeket ábrázoló szobra Aszódon, a Pesti u. 5. szám alatti ház udvarán állt, de a háború forgatagában eltűnt vagy megsemmisült. Hagyatéka 1986-ban az aszódi Petőfi Múzeumba került.
Aszódon élt
HAJNÓCZY József
(Modor, 1750. május 3. – Buda, 1795. május 20.): ügyvéd, politikus, író.
Apja, Hajnóczy Sámuel lelkészsége idején (1755–1768) élt és tanult Aszódon. A pozsonyi evangélikus gimnázium elvégzése után joggyakorlatot folytatott Pesten és Győrben, majd 1774-ben ügyvédi vizsgát tett. Ezután gróf Forgács Miklós (1774–1779), később Széchényi Ferenc titkára (1779–1785) volt. A jozefinizmus híve. 1786-ban, Széchényi ajánlására, II. József Szerém vármegye alispánjává nevezte ki, de a király halála (1790) után protestáns és nem-nemesi származása miatt állását ott kellett hagynia. Pestre utazott, ahol a Magnanimitas szabadkőműves páholyban megismerkedett Martinovics Ignáccal. 1790-ben adta ki nyomtatásban az 1618. évi pozsonyi országgyűlés iratait. 1790–1792 között újra Széchényi mellett dolgozott Nagycenken és jogi szakmunkákat írt. 1792-ben kinevezték a budai Magyar Kamara titkárának, ahol betekintést nyerhetett az országos ügyek kaotikus állapotába, s ennek hatására reformjavaslatokat fogalmazott. 1793-ban írásai többségét betiltották. Ezután kapcsolódott be a Martinovics-féle összeesküvésbe. Tagja volt az összeesküvők Reformátorok Társaságának, egyik igazgatója a Szabadság és Egyenlőség Társaságnak. A mozgalomban való részvétele miatt 1794. augusztus 16-án letartóztatták, majd 1795. április 27-én fej- és jószágvesztésre ítélték és négy társával együtt kivégezték a budai Vérmezőn. Aszódon utcanév őrzi emlékét.
JANKÓ Béla
(?, 1871. – ?, 1955. március ?): atléta.
Az 1890-es években a Magyar Athlétikai Club (MAC) versenyzője volt, edzője a legendás Harry Perry volt. A klub színeiben részt vett ökölvívó, birkózó, torna és evezősversenyeken is, de igazán eredményes közép- és hosszútávfutásban volt. 1896–1930 között az Aszódi Hitelbank és Takarékpénztár könyvelője, majd főkönyvelője. Az 1896-ban Aszód és Budapest között megrendezett első magyarországi maratoni futóversenyt, az athéni olimpián harmadik Kellner Gyulát legyőzve, már aszódi lakosként nyerte meg. 3 óra 29 perces ideje hosszú éveken keresztül magyar rekordnak számított. Ugyanebben az évben az első hazai mezeifutó bajnokságon második helyezést ért el. 1901-ben fogadásból 29 perc alatt lefutotta az Aszódi Hitelbank – hévízgyörki községháza távolságot. 1904-ben a MAC szervezésében öregfiúk labdarúgó mérkőzésen szerepelt.
PÁSZTORY Ditta
(Rimaszombat, 1903. október 31. – Budapest, 1982. november 21.): zongoraművész.
Zongorázni édesanyjától tanult, majd Budapesten Somogyi Mór konzervatóriumában folytatta zenei tanulmányait. 1921–1922 telén Aszódon lakott a rokonainál, s innen járt be Budapestre Székely Arnold óráira. 1922-ben az aszódi születésű Haitsch Géza jegyese lett. Aszódon volt egyik legelső fellépése, a gimnázium fizikaszertárának javára szervezett jótékonysági hangversenyen, ahol Chopin opus 31-es, b-moll scherzo-ját játszotta (1922). Miután felvételt nyert a Zeneművészeti Főiskolára, Bartók Béla kifejezett kérésére tanítványa lett (1922). A főiskolán azonban csak egy évet töltött, mert 1923-ban feleségül ment Bartókhoz, aki immár közös otthonukban folytatta tanítását. Képzése során nagy hangsúlyt kapott a kétzongorás művek előadása, ami végigkísérte művészi pályafutását. Mindeközben férje segítségére volt a tudományos munkában. Első közös fellépésük 1938-ban volt Bázelben, amit további koncertek követtek Európában és az Egyesült Államokban. Hűségére és támogatására Bartók az amerikai évek alatt is számíthatott (1940–1946). Neki írta mintegy búcsúajándékként a III. zongoraversenyt. 1946-ban hazatért Amerikából, de csak az 1960-as évek közepétől koncertezett újra, legtöbbször Comensoli Máriával és Tusa Erzsébettel. Vendégszerepelt Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában, Luxemburgban, Nagy-Britanniában, az NSZK-ban, Olaszországban, Spanyolországban, Svájcban és az Egyesült Államokban. 1959–1960-ban lemezfelvételt készített a teljes Mikrokozmosz előadásából. Repertoárján elsősorban Bartók művek szerepeltek, köztük főként a zenekari és a kétzongorás művek. A Zeneakadémia tehetséges növendékeinek ösztöndíjat hozott létre, majd végrendeletében megalapította a Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjat (1982), ami a legragosabb magyar zenei díjak egyike. 1963-ban Érdemes Művész, 1987-ben posztumusz megkapta a Magyar Népköztársaság Zászlórendje kitüntetést.
PODMANICZKY Frigyes, podmanini és aszódi, br.
(Pest, 1824. június 20. – Budapest, 1907. október 19.): politikus, író.
Podmaniczky Károly és Elisa von Jänkendorf-Nosticz fia. Podmaniczky Júlia öccse. Nevelője Hunfalvy Pál volt. Hazai iskoláit Miskolcon (1834–1838), a pesti evangélikus gimnáziumban (1838–1842) és a késmárki jogakadémián (1842–1843) végezte. Az 1843/44. évi országgyűlésen Ráday Gedeon írnoka volt. A berlini egyetemen jogot hallgatott, majd barátjával, Prónay Józseffel észak-európai utazást tett (1845–1846). Hazatérése után Pest vármegye aljegyzője lett, 1847-ben Kossuth főkortese. Az utolsó pozsonyi országgyűlésen a felsőház tagja (1847–1848), az első népképviseleti országgyűlésen a felsőház jegyzője (1848). A szabadságharcban önkéntes nemzetőr, majd a Károlyi-huszárezred kapitánya (1848–1849), amiért a bukás után közlegényként besorozták az osztrák hadsereg egyik Itáliában állomásozó ezredébe. 1850-től visszavonultan élt Aszódon és irodalommal foglalkozott. Regényei sikere hatására az MTA levelező tagjává választották (1859). Ekkoriban a domonyi evangélikus egyházközség világi elnöke és az aszódi gimnáziumi bizottság aktív tagja volt. 1861–1906 között megszakítása nélkül országgyűlési képviselő, 1861-ben az országgyűlés alelnöke. A Szabadelvű Párt elnöke (1889–1906). A Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnökeként Budapest világvárossá fejlesztésének egyik irányítója (1873–1905). Mindeközben a Békési Evangélikus Esperesség, majd a Bányai Evangélikus Egyházkerület felügyelője (1867–1873), az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa (1875–1885). Nem nősült meg, minden vagyonát Ármin testvére anyagi csődjének kiegyenlítésére fordította. Rendszeresen cikkezett a fővárosi lapokban, 1868–1869-ben a Hazánk szerkesztője volt. Igen termékeny szépíró, a korban népszerű regényei, ellentétben naplóival és útleírásaival, nem állták ki az idő próbáját. Emlékét Krúdy Gyula írásain kívül több emléktábla és szobor is őrzi Budapesten. Aszódon, az evangélikus templom kriptájába temették.
PODMANICZKY Júlia, podmanini és aszódi, br. (Jósika Miklósné)
(Pest, 1813. április 2. – Drezda, 1893. június 10.): író, költő, műfordító.
Podmaniczky Károly és Elise Nostitz von Jänkendorf leánya. Podmaniczky Frigyes nővére. Gyermekként, családja életviteléből adódóan, az év nagy részét Aszódon töltötte. Alapos nevelésben részesült. Mivel otthon németül beszéltek, magyarul tanult, sokat olvasott és zongorázott. Felcseperedve megismerhette a reformkor lelkes magyar hazafiait, mások mellett Wesselényi Miklós barátját, az erdélyi Jósika Miklóst, aki később, előző házassága nyolc évig húzódó válási hercehurcája után feleségül vette (1847). Férje szabadságharcos szerepvállalása miatt emigrációba kényszerültek (1849). Éltek Lipcsében, Brüsszelben és Drezdában. Az irodalommal Brüsszelben került szorosabb kapcsolatba, ahol egyébként jól jövedelmező csipkeboltot is nyitott. Eleinte férje regényeit fordította németre, majd maga is írt novellákat, néhány regényt és német nyelvű verseket. Több tudósítást is küldött magyar lapoknak a külföldi divatvilág újdonságairól, valamint életvezetési könyveket írt fiatal lányok számára. Ezen tevékenysége a magyar nő- és ifjúsági irodalom egyik úttörőjévé tette. Férje halála után (1865) sem költözött haza, azonban Jósika Sámuel jóvoltából közös sírban nyugodhat férjével, a kolozsvári házsongárdi temetőben.
REGŐCZI István
(Látrány, 1915. október 5. – Budapest, 2013. február 28.): római katolikus áldozópap, egyházi író.
Zamárdiban és Budapesten végezte az elemi iskolát, majd nehéz sorsú gyerekként, egy országos akció keretében 1926–1927-ben a belgiumi Poperinge-be került. 1928–1933 között újra Magyarországon tartózkodott és az esztergomi szalézieknél tanult. 1933-ban gyalog visszatért Belgiumba, ahol felkarolták és taníttatták. Teológiai tanulmányai után Brugge-ben szentelték pappá (1943). A háború végén hazajött Magyarországra és kezdetben Pestszenterzsébeten, majd 1945-ben Vácon volt káplán, ahol létrehozta a hadiárváknak menedéket nyújtó Sasfiókák Gyermekotthont. Az intézmény feloszlatása (1949) után államellenes tevékenységgel vádolták meg és Kistarcsára internálták. Kiszabadulása után (1953), Mariabesnyőre helyezték, ahol ismét összegyűjtötte a „sasfiókákat” és otthont létesített számukra. 1955-től Aszódon volt káplán. Az aszódi plébánián feladatai közé tartozott a hitoktatás, valamint a filiális Domonyban élő római katolikusok lelki gondozása. 1955-ben Domonyban templomot, 1968-ban Domonyvölgyben kápolnát építtetett. 1957-ben rövid időre letartóztatták, majd káplán volt Verőcén (1957–1959), lelkész Szalkszentmártonban (1959–1962), ahol templomot épített, majd 1962–1963 között káplán Örkényben. 1968-tól hivatalos beosztás nélküli lelkipásztor. 1971–1972-ben 13 hónapot töltött fogházban könyveinek engedély nélküli megjelentetéséért. 1969-ben megvásárolta a romos kútvölgyi kápolnát, amit újjáépített és 1991-ben mellette felépítette a Táborhegy-zarándokházat. 1992–2002 között a váci fegyház lelkésze, 2000-től haláláig a Regnum Marianum elnöke volt. 2002-ben Vác, 2009-ben Budapest XII. kerületének díszpolgárává, 2002-ben vitézzé avatták, 2009-ben Magyar Örökség, 2010-ben Parma Fidei-díjat kapott. Írásainak egy része flamandul és franciául is megjelent. 2021 májusa óta az ő nevét viseli az Áder János köztársasági elnök által, a koronavírus-járvány árváinak megsegítésére létrehozott alapítvány.
Aszódon tanult vagy tanított
CSANÁDI Ferenc
(Pestszenterzsébet, 1925. március 26. – Budapest, 1985. szeptember 7.): labdarúgó edző, tanár.
Aszódon érettségizett, de már gimnazistaként leigazolta őt a Ferencvárosi Torna Club (FTC) labdarúgócsapata. Utolsó gimnáziumi évében, 1943–1944-ben az újonnan alakult Petőfi Sportkör ifjúsági elnöke volt. Játékos pályafutása során többnyire az FTC második csapatában játszott, majd a klub különböző korosztályú utánpótlás csapatainak sikeres edzője volt. Az 1959 októberétől Guineában edzősködött, majd 1967–1968-ban szövetségi kapitányként 13 mérkőzésen irányította Zaire (ma Kongói DK) válogatottját. 1968-ban csapatával – második magyar edzőként – megnyerte az Afrikai Nemzetek Kupáját. Hazatérése után az FTC első csapatának edzője lett. Összesen 143 tétmérkőzésen irányította a Ferencvárost 1970 szeptemberétől 1973 októberéig, két Magyar Kupa győzelemhez, három bajnoki ezüstéremhez és egy UEFA Kupa elődöntőhöz segítve a csapatot. 1974-ben a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi tagjává választották, később a Toldy Ferenc Gimnázium testnevelő tanára volt.
CSENGEY (ered. Csenge) Gusztáv Adolf
(Révkomárom, 1842. augusztus 8. – Miskolc, 1925. július 13.): tanár, író, költő, újságíró.
Az elemi iskolát Irsán, a középiskolát Pesten, Sopronban és Nagykőrösön végezte, ahová Arany János miatt iratkozott át. 1862-ben érettségi vizsgát tett és szeptember 27-én Irsán megírta A fogoly lengyel című balladáját, amit 1863-ban a Vasárnapi Ujság közölt le. Ettől kezdve a legnépszerűbb költők közé tartozott. Pesten, az evangélikus teológián folytatta a tanulmányait, közben a Heckenast Kiadó megbízásából a Gyermekbarát és a Házi Kincstár című lapok szerkesztője, de írt a Vasárnapi Ujságba, az Üstökösbe, a Borsszem Jankóba, a Lányok Lapjába és az Ország-Világ című lapba is. 1866-tól Jénában tanult, ahol magyarra fordította Ballag már a vén diák kezdetű német Bursch nótát, melynek népszerűsége napjainkig töretlen. Külföldről hazatérve előbb Szolnokon volt nevelő (1867–1868), majd szüleihez, Aszódra költözött, letette a papi vizsgát és az aszódi evangélikus algimnázium tanára, később igazgatója lett (1868–1886). Ő teremtette meg az aszódi Petőfi-kultuszt, valamint megírta a helyi középiskola történetét. 1877-ben a nagy tekintélyű Petőfi Társaság fogadta tagjai sorába. Aszód után az eperjesi teológián és a jogakadémián tanított, majd 1919-ben a jogakadémiával együtt Miskolcra telepedett át. Önmagát az „utolsó kurucnak” tekintette, s ennek megfelelően élete végéig zsinóros ruhában és csizmában járt. Szépirodalmi munkái mellett figyelmet érdemelnek teológiai tárgyú írásai is.
HUSZÁRIK Zoltán
(Domony, 1931. május 14. – Budapest, 1981. október 14.): filmrendező, forgatókönyvíró, dramaturg, grafikus.
Gimnáziumi tanulmányait Aszódon végezte (1942–1950). Tanárai közül nagy hatással volt rá Schéner Mihály. Érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskolára nyert felvételt (1950), azonban mivel családja kuláklistára került, 1952-ben eltanácsolták. 1959-ig, amikor visszavették a főiskolára, többnyire fizikai munkásként dolgozott, egyebek mellett Domonyban földművesként és az ikladi Ipari Műszergyár dekoratőreként. 1961-ben Máriássy Félix osztályában szerzett filmrendezői diplomát, vizsgafilmje a Játék (1959) volt. Évfolyamtársaival részese volt a Balázs Béla Stúdió újra alapításának. Itt eleinte rövidfilmeket készített, köztük az Elégia címűt 1965-ben, mely nemzetközi elismerést, az oberhauseni filmfesztivál kísérleti kategóriájának fődíját is meghozta számára (1966). Oberhausenben később az Amerigo Tot című filmjével elnyerte a legjobb nemzeti műsor díját (1970), az elmúlásról szóló A piacere pedig a katolikus zsűri díját kapta 1977-ben. Utóbbi filmje a barcelonai filmfesztiválon, a Tisztelet az öregasszonyoknak 1973-as aranyérme után, első díjat kapott (1977). Első játékfilmjével, a Krúdy Gyula világát szuverén módon, mégis hitelesen megidéző Szinbáddal (1971) a kortárs filmművészet halhatatlanjai közé emelkedett. A film több nemzetközi fesztiválon is jelentős díjakat nyert. Vizuális kultúráját, grafikus tehetségét színház- és filmdíszlettervezőként, valamint könyvillusztrátorként is kamatoztatta. 1973-ban Balázs Béla-díjat, 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat, 2014-ben Magyar Örökség díjat kapott. Emlékére Domonyban bronz mellszobrot állítottak, és 2013 óta az ő nevét viseli helyi művelődési ház. Sírja a domonyi temetőben van.
KOREN István
(Domony, 1805. december 21. – Szarvas, 1893. április 17.): tanár, botanikus.
Domonyban (1811–1815), Ikladon (1815–1816) és Selmecbányán (1816–1824) tanult, majd bölcsészetet és teológiát hallgatott Pozsonyban (1824–1827). Osztrolukán Osztroluczky Géza nevelője 1832-ig. Közben külföldi egyetemre készült, de a nem kapott útlevelet. Rövid ideig Besztercebányán tanított (1832–1833), majd elfogadva az aszódi evangélikus gyülekezet meghívását, a helyi latin iskola professzora (1834–1856) és segédlelkész lett. A kötelező iskolai anyagon kívül zongorát és francia nyelvet is oktatott. 1857–1883 között a szarvasi evangélikus főgimnázium tanára volt. Számos kiváló tanítványa közül Aszódról Petőfi Sándor, Szarvasról Jan Kvačala emelhető ki. Botanikusként, 5000 darabos herbáriumot gyűjtött össze, amit a szarvasi gimnáziumra hagyott. Élete során a szlovák nyelvhasználat népszerűsítése és a szlovák nemzeti mozgalommal való kapcsolata miatt heves támadások érték. Szobra van Domonyban, ahol nevét viseli az általános iskola, Aszódon egy utca és a város pedagógiai díjának elnevezése őrzi emlékét.
KOVÁCSY Aladár
(Budapest, 1932. december 11. – Budapest, 2010. április 8.): olimpiai és világbajnok öttusázó, vívó.
1943/44-ben és az 1944/45-ös, háború által félbeszakított tanévben az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium diákja volt. A háború után fővárosi gimnáziumokban tanult és tett érettségit, majd orvosi egyetemre járt. 1958-ban szerzett orvosi diplomát szülész-nőgyógyászként. A Tétényi úti kórházban, majd az V. kerületben praktizált. 1948-ban kezdett öttusázni a Vasas színeiben. 1951-től volt a válogatott tagja, s 1952-ben, a helsinki olimpián az öttusa csapat tagjaként lett olimpiai bajnok. 1955-ben csapatban világbajnok, egyéniben világbajnoki bronzérmes és 1958-ból is van egy csapatezüstje. Öttusában kétszeres magyar bajnok, ötszörös ezüstérmes és hatszoros bronzérmes. Sportolói sokoldalúságát bizonyítja, hogy párbajtőrvívásban csapatban kétszeres, téli öttusában, ami abban különbözik a nyáritól, hogy az úszás helyett lesiklás, a futás helyett pedig sífutás szerepel a programban, ötszörös egyéni magyar bajnok. A 90-es évek közepéig indult veterán versenyeken.
KOZLAY Jenő (ered. Kozik János)
(Jászladány, 1826. – New York [USA], 1883. április 1.): katonatiszt.
Gyermekkorát Acsán töltötte, majd 1839-től az aszódi latin iskola diákja volt. Később jogot tanult Pesten, de tanulmányait a forradalom miatt nem fejezte be. Belépett a honvédségbe, ahol előbb élelmezési altiszt, majd írnok volt Asbóth Sándor mellett. 1849. február 1-én hadnagyi rendfokozatban a tartaléksereg segédpénztárnoka. Részt vett a tavaszi hadjáratban, Komáromnál főhadnagyként tette le a fegyvert, majd az USA-ba emigrált. Megérkezése után (1850) kereskedelemmel foglalkozott New Orleansban, majd a New York-i Vámház kifizetési hivatalnoka volt, mellette jogi tanulmányokat folytatott. 1855-ben megkapta az amerikai állampolgárságot. A polgárháború kezdetén beállt a frissen szervezett 64. New York-i Önkéntes Gyalogezredbe (1861), amelynek később ezredese lett (1864). Számos ütközetben vett részt, melyek közül történeti jelentősége folytán kiemelkedik a gettysburgi csata (1863). Szolgálata elismeréséül tiszteletbeli dandártábornokká nevezték ki (1865). Leszerelése után (1866) visszatért a vámházhoz, majd műszaki rajzolóként, térképészként és földmérőként dolgozott New York városának. Később a Coney Island-i Közlekedési Vállalat főmérnöke volt. Hatalmas mennyiségű iratanyagának jelentős részét, melyben naplói is megtalálhatók, örökösei 2006-ban a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adományozták.
PETŐFI (ered. Petrovics) Sándor
(Kiskőrös, 1823. január 1. – Fehéregyháza, 1849. július 31.): költő.
Apja Kartalon született és Aszódon kötött házasságot. Gimnáziumi tanulmányokat Sárszentlőrincen, Pesten, Aszódon (1835–1838), Selmecbányán (1838–1839), majd némi színészkedés és katonáskodás közbeiktatásával, Pápán (1841–1842) folytatott. Ezután felcsapott vándorszínésznek (1842–1843), majd Pozsonyban az Országgyűlési Tudósítások egyik másolója volt. 1843 nyarán Pesten regényeket fordított, aztán Debrecenben újra színésznek állt. 1844-től segédszerkesztő volt a Pesti Divatlapnál, megjelent A helység kalapácsa című komikus eposza és első verseskötete is. A következő évben kilépett a laptól, csak külső munkatársként közölt verseket. 1846 márciusában megszervezte a Tízek Társaságát, a vele egyívású fiatal írók szövetségét. 1846-os erdélyi utazása során megismerkedett Szendrey Júliával, akit 1847-ben feleségül vett. 1848. március 15-én a forradalmi népakarat kifejezéseként jelent meg a Nemzeti Dal című költeménye, de néhány hónappal később radikális képviselő-jelölti programja nem nyerte el a szabadszállási választók tetszését. Az 1848–1849-es szabadságharcban Bem segédtisztje volt őrnagyi rendfokozatban. A Segesvár melletti Fehéregyházánál hősi halált halt. Aszódon rajzkészségével tűnt ki diáktársai közül, de Koren István keze alatt jelesen is tanult. Aszódhoz köti az első szerelem, a vándorszínésszé válás gondolata és legfőképpen első ismert verse, az evangélikus templomban elhangzott Búcsúzás. Az elkövetkező években A hűtelenhez, Galgapartihoz, Első esküm című verseiben emlékezett meg az itt eltöltött időről. A városon való 1845-ös átutazását az Úti jegyzetekben örökítette meg. Aszódon utcanév, Morzsa-Morhardt Gyula (1939), Kovács Ferenc (1975) és Pálfy Gusztáv (1988) szobrai, egykori iskoláján (1875) és lakásának helyén elhelyezett emléktábla (1922), mindkét gimnázium elnevezése és a több évtizedes múltra visszatekintő Petőfi-szavalóverseny őrzi emlékét. Egykor nevét viselte a filmszínház, a nagyközségi könyvtár és több társadalmi szervezet is.
VELTEN Armand
(Magdeburg, 1890. január 23. – Gödöllő, 1973. április 11.): tanár, festőművész.
Családjával 1896-ban költöztek Budapestre. Iskoláit a fővárosban végezte. Az érettségi után a Képzőművészeti Főiskolán rajztanári oklevelet szerzett (1910–1914). Előbb helyettes tanár a budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban (1914–1916), majd a nagyszombati községi polgári iskola rendes tanára (1916–1919). Innen a cseh megszállás miatt távoznia kellett. Korai nyugdíjazásáig az aszódi evangélikus gimnázium tanára (1919–1938). Munkássága korszakos jelentőségű a gimnázium életében, hiszen jelentős szerepet vállalt a Petőfi-kultusz ápolásában. 1923-ban a régi gimnázium rajztermének egyik falára megfestette Petőfi Füstbe ment terv című versének utolsó mozzanatát, a másikra a Galgapartihoz című versének illusztrációját. A képeket az 1950-es évek elején lemeszelték. Díszletet festett Osváth Gedeon drámai költeménye, a Küzdő lelkek aszódi előadásához (1921). Illusztrálta Osváth Gedeon, Gréb Gyula és Kottin Mátyás könyveit. Pályája elején rendszeres kiállítója volt a Nemzeti Szalonnak és a Képzőművészeti Társulat tárlatainak. Főleg tájképeket, enteriőröket, portrékat, csendéleteket festett. Kiváló csellista volt, tanítványaival vonós zenekart alakított. Rajzpedagógiai munkái kéziratban maradtak.
WÜRTZLER Arisztid, Aristid von Wurtzler
(Budapest, 1925. szeptember 20. – Debrecen, 1997. november 30.): hárfaművész, zeneszerző.
Az aszódi evangélikus gimnáziumban végezte a III–IV. osztályt (1937–1939). Apja hegedűs, zeneesztéta és zeneszerző volt, aki fiai zenei nevelésére nagy figyelmet fordított. Hangszeres tanulmányait zongorával és csellóval kezdte, majd 12–13 éves korától hárfázni tanult. Az 1940-es évek második felében a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola növendéke volt. Tanárai közül Rohmann Henrikre és Kodály Zoltánra emlékezett vissza jó szívvel. 1956-ban az USA-ba emigrált. Nyelvismeret hiányában eleinte fizikai munkából élt, majd 1957-ben a Detroiti Szimfonikusoknál, 1958–1961 között pedig második hárfásként a New York-i Filharmonikusoknál játszott. A próbajátékon Leonard Bernstein zenei igazgató hallgatta meg. Ezután a hartfordi (1962–1970), a Hofstra (1970–1972), a Bridgeport (1974–1978) és a New York-i (1970–1987) egyetemek, végül az Aaron Copland School of Music (1982–1997) tanára és szólista volt. 1968-ban a London College of Applied Science (USA) díszdoktori címmel tüntette ki. 1969-ben megszervezte az első Amerikai Nemzetközi Hárfaversenyt. 1970-ben megalapította saját együttesét, a négy hárfásból álló New York Harp Ensemble-t, amivel a világ több, mint 60 országában koncertezett. Játszottak amerikai elnököknek és II. János Pál pápának (1985) is. Az 1980-as évektől rendszeresen visszatért Magyarországra, s egy itteni koncertkörút alkalmával hunyt el. Számos eredeti művet írt, de átiratokat és feldolgozásokat is készített hárfára. Munkásságának elismeréseképp megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét (1994).
